Szerző: nimandi1

Kitaposott ösvények

Már csak a megaboss volt hátra, amikor befutott a hívás, Lacika átkapcsolt arra a hangsávra, miközben a némán üvöltő, támadó Shoggothba folyamatosan küldte egy ujjal a kék fényű staminaleszívó lövedékeket. “Nd 1aid”, ennyit még be tudott verni, hogy valaki toljon rá HP-t.

Mitne kemte zordon

Fortepan / Jankovszky György Most olyan idők járnak, amikor sem írni, sem szerkeszteni, sem egyik kedvenc, minősítő szavammal élve bíbelődni nincs alkalom, ilyenkor örülök, ha előkerül pár régi fotó, amikor még két strucclegyezővel toltam, és csodájára járt a világ - legalábbis amíg a számom tartott. Azok is szép idők voltak. Szóval örülök, hogy az Alföld … Mitne kemte zordon olvasásának folytatása →

December 6.

Tudom, a kép ezúttal nem Fortepan, sőt. De maga a link egy nagyszerű gyűjteményre mutat, a Spekulatív Zóna ingyenesen elérhetővé tette az ott megjelent hazai novellákat, remek szövegeket lehet olvasni, és nem szerénykedem, a magamét is ajánlom, mert minden hibájával szeretem.

De

Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége Nem friss a szöveg, de büszke vagyok rá, hogy ott és akkor és úgy, szóval fontos nekem. És a Fantasztikus Kéziratok Éjszakája az egyik legjobb dolog volt (lesz?), néha, ha idillt keresek magamban, azt képzelem el, hogy ott vagyok az eseményen, várok, csendben ülök valamelyik kinti … De olvasásának folytatása →

Szindbád, a Szindbád

Amikor annak idején megvettem az első Szindbád könyvet, egyértelműen a detektív szó volt a felelős. És az, hogy a fülszöveg nem igyekezett elmagyarázni nekem, hogy ez a detektívtörténet miért nem is az igazából, hanem valami más, igazi, komoly, fontos irodalom, ami egy kicsit belenyúlt a detektíves tálba is, de nagyon elegánsan szopogatja le az ujjáról, azokról a szép, hosszú, entellektüel ujjakról, amiket olyan jó nézni, ha már nekem buckósabb az ujjam, és a körmeim sem félbe sósmogyorók, csak valami köröm.

Nevetés

“Várok a sorban, nem ülök, állni sem állok, csak nézek a karóról, várakozom a többiekkel, én vagyok a nyolcvankilencedik fej. Dinkó, Dinkó, ezt jól bekaptad, te világ bolondja, te! Azt hitted, itt is dől mindenki, ahogy beszélsz, de legfőképp a kiskirálylány, hogy majd ő is kuncog, először a keze mögött, ahogy a faluban a lányok, aztán már nem figyelve, kint van-e a foga, a nyelve, dől az a szép kis teremtés, csak annyi, hogy a válladat nem csapkodja, ha már egyszer fenn ül a tekintetes király apja mellett, onnan le nem nyúl.

A menhely

Alma az asztalra borulva sírt, és senki nem ment oda megveregetni a vállát, senki nem vitt neki zsebkendőt, mindenki tudta, mi következik, az ajtó felé pislogtak. Kintről, a kennelek felől már érkezett is Főnök, ingujja feltűrve, az izma ugrott a rávarrt kelta csomó és Betty Boop között, ahogy az üres tápos zacskót a szemetesbe vágta, majd odaszólt Almának, hogy jöjjön, és hátra sem nézve vonult tovább a kis iroda felé.

Csöbörből, vödörből

Kezdem a személyessel. Úgy alakult, hogy két elsős gyerekem egy-egy tankönyvét, a híres-hírhedt vödrös könyvet kell apró miszlikbe vágnom, borítékba tennem, és keresem a lehetőségeket, amelyek segítenek épen maradni, hogy aztán a vágást szépen a vonalak mentén hajtsam végre a tizedik oldal után is. (Az első oldal jó, sőt nyugtat, aztán a harmadik után azon kapom magam, észrevétlenül kivágtam 45 percet az életemből.)