Csöbörből, vödörből

Kezdem a személyessel. Úgy alakult, hogy két elsős gyerekem egy-egy tankönyvét, a híres-hírhedt vödrös könyvet kell apró miszlikbe vágnom, borítékba tennem, és keresem a lehetőségeket, amelyek segítenek épen maradni, hogy aztán a vágást szépen a vonalak mentén hajtsam végre a tizedik oldal után is. (Az első oldal jó, sőt nyugtat, aztán a harmadik után azon kapom magam, észrevétlenül kivágtam 45 percet az életemből.)

Kapóra jött, hogy találtam egy Tilos adást, az Egyenes labirintust, ami igazából egy hónapok óta futó műsor, és fő témája az irodalomterápia. Így én most arról írok, hogy emberek arról beszélgetnek, hogy emberek arról beszélgetnek, hogy emberek hogyan írták meg más emberek beszélgetéseit. Az adások (amelyekből eddig egyet hallgattam végig, többe csak belekezdtem, így bírtam ollóval) az irodalomterápia kapcsán járnak körbe témákat, és ahogy észrevettem, az egyik adás során felmerülő érdekes téma lesz (lehet) aztán a következő adás fókusza.

Hogy jók-e az adások, azt ugyan meg nem mondom, nekem, ahogy feljebb írtam, kapóra jöttek. Zsáner az irodalomterápiában, a gyerekek digitális élete, a kiégés, változás mind elég fontos, de ami miatt eleve tetszett az adás léte, az annyi, hogy remek dolog úgy látni az irodalmi alkotásokat, mint használati eszközt. Hogy egy tanult szakember vezeti az olvasót, miközben nem az a cél, hogy az olvasó tanulja meg, mit alkotott a szerző, hogyan is lett emiatt nagyszerű a műve, hogyan illeszkedik az irodalomtörténetbe, az irodalomtudományba, a verstanba, hanem arra megy ki a “játék”, hogyan segít ez az olvasónak. Mindegy, hogy a mű kötelező irodalom vagy mostanában is játsszák a Budapest Parkban, a hasznossága, a segítsége lehet azonos. Amennyire emlékszem, egy terápia néha egészen közhelyes tud lenni, akár a kötelezően kikészített dobozos papírzsebkendő, legalábbis megvannak a sémák. Mint a mesékben. Mint a Rómeó és Júliában. Vagy a Rómeó és Júlia van meg majdnem mindenben. Talán még a vödrös könyvben is.