Nevetés

“Várok a sorban, nem ülök, állni sem állok, csak nézek a karóról, várakozom a többiekkel, én vagyok a nyolcvankilencedik fej. Dinkó, Dinkó, ezt jól bekaptad, te világ bolondja, te! Azt hitted, itt is dől mindenki, ahogy beszélsz, de legfőképp a kiskirálylány, hogy majd ő is kuncog, először a keze mögött, ahogy a faluban a lányok, aztán már nem figyelve, kint van-e a foga, a nyelve, dől az a szép kis teremtés, csak annyi, hogy a válladat nem csapkodja, ha már egyszer fenn ül a tekintetes király apja mellett, onnan le nem nyúl. Hát le aztán nem nyúlt, se nem kuncogott, csak néztem hitetlenkedve, miféle egy fabábú ez, mikor körülötte mindenki fulladozik, az meg sem mozdul. Lassan esett le a rézgaras. Hogy nagy lesz a baj itt. Az életemmel játszottam, és tessék, elvesztettem a szívtelen teremtés miatt. Néztem bele a kék szemébe, mit látok, miféle kegyetlenséget, ott van-e valahogy az eddig lenyakazott nyolcvannyolc legény meglepetése, utolsó döbbenete. Nem volt ott semmi, csak nézett az a szép kislány, két szeme, akár két kút felfelé a mélységes égbe, aztán már láttam is abban a tiszta pillanatban, valami visszatartotta, valami átok, valami megfogta, valami varázskötés, egy fele mosoly, annyi sem jutott nekem. Így lett igaza édesanyámnak, mondta ő, hogy Dinkó, ne menjél, nagyra tartod magad, aztán mindened oda, beleszakad a szívem, kicsi fiam, nekem is mindenem odavész veled, kincsem. Látom az édest, ott van szemben a tömegben, valami asszony támogatja, eljött vele a faluból, hogy ha vége az egész mennyegzőnek, hazavigyenek szépen, vászonban egybe csavarva testet-lelket. Nem hittem neki, miért is hittem volna. Soha nekem ellen nem állt senki, ha egyszer belekezdtem, röhögtek a legények, visongtak a lányok, soha senki utánam nem tudta csinálni. Mondták, hogy Dinkó, hát ez hogy lehet, amikor én meséltem, senki nem nevetett, ezt csak te tudod így, nem is tudom, hogy, de nem lehet nem röhögni. Ahogy mondod. Ahogy figurázol. A hangod, a fejed. Így mondták mindig. A fejem. Az még legalább megvan. Minden más elveszett. Pedig jó voltam, éreztem én, a tekintetes király a könnyeit törölgette, az alabárdosok levegőért kapkodtak, elmeséltem a deákot és az öregasszonyt, aztán az ördögöt meg a fukart, meg azt, amikor kikötöttem a tehenet a pince tetejére. Jó voltam, tudom. Bezzeg aki utánam még jött másik tíz próbatevő, egyik keservesebb, mint a másik, a szavakat szellentő, meg aki úgy beszélt, mintha valami bábuból jönne a hang, volt vigasság, de nem úgy, mint velem. Aztán megjött a századik, és láttam már a baklövésem, hiába volt a vidámság, amit hoztam, a kiskirálylányt csak a szerelem oldhatta el. Hozott az a máléfejű századik egy csapatot, libát, leányzót, papot, miegyebet, jöttek összeragadva, persze nevetett a nép, még én is mosolyogtam a szájam sarkában, amikor elment a sereglet a karók előtt, de jobban semmiképp. Mindegy volt már az, annyi kellett, egymásra nézzenek, és már nevetett is a lányka. Izibe szervezték a mennyegzőt, mi meg itt vagyunk kitéve, kilencvenkilenc próbát tevő, elbukó lenyakazott, világ csúfjára, hogy szörnyülködjön jóízűen a vendégsereg, ha éppen az kell a nagy mulatozásban nekik, egy kis rémüldözés. Egy kis komolyodás. Jó lett volna, ha jut nekem is. Volt, hogy én is megcsöndesedtem, ott volt az a szép barna, a Piros, feküdtünk kint a kaszáló mellett, kuncogott halkan, hogy a többi pár ne hallja meg, mintha nem tudnánk, ki van kint, emlékszem, néztem bele a mély éjszakába, akár ha zuhantam volna, mondom is a Pirosnak, hogy figyeld, milyen szép is így, zuhanni el a mélységtől, nem pedig bele, az meg csendben fekszik, moccanatlan, én sem szólok, csak telik meg a mellem levegővel, tágassággal, akkor hallom, hogy feszeng, aztán kitör belőle a nevetés, és csapkodja a vállam, hogy ugyan Dinkó, hát mondjad már, ne várjad tovább, mi lesz itt a tréfa. Valamit, valami mókát mondtam is végül. Nem lehet már nekem komolynak maradni. Nem is jó az, ne sírjon, édesanyám, hát ide hallgasson, hadd mondjak valamit.” 

A bámészkodók közül először csak páran vették észre, hogy a füttyszó az egyik levágott fejből jön. Akkor mindenki megdermedt, sikításra nyíltak a szájak, már aki moccani tudott, a többi meg csak nézett kikerekedett szemmel.

– Tudjátok, mi lett a véremmel? Mert nekem csak nem jut az eszembe, pedig itt volt a nyelvem hegyén. Ej, a csudába, hát egészen kiment a fejemből. Pedig nem vagyok én olyan ostoba ember, tudok írni, olvasni, fejben összeadni. És van is nekem egy történetem, ha már számolásról van szó…

És a dermedt arcok közül néhány már nevetett.