A menhely

Fortepan / Fortepan/Album009

Alma az asztalra borulva sírt, és senki nem ment oda megveregetni a vállát, senki nem vitt neki zsebkendőt, mindenki tudta, mi következik, az ajtó felé pislogtak. Kintről, a kennelek felől már érkezett is Főnök, ingujja feltűrve, az izma ugrott a rávarrt kelta csomó és Betty Boop között, ahogy az üres tápos zacskót a szemetesbe vágta, majd odaszólt Almának, hogy jöjjön, és hátra sem nézve vonult tovább a kis iroda felé. Alma persze ment, még gyorsan lehúzott egy papírtörlőt a csapnál, abba fújta orrát, hogy valahogy mégis kinézzen.

– Üljön le. Alma. Ez a második hete itt. – A Főnök nem kérdezett. – Fontosak az állatok. Ezért vállalt önkéntes munkát. Később akár alkalmazott lenne.

– Majdnem felvettek az állatorvosira, gondoltam, szeptemberig itt, aztán talán tovább is…

– Ja. Idejött dolgozni, hogy segítsen a menhelyen. Letolt két hetet, és a harmadik hétfőn, reggel tízkor már sír. Ez hamar ment.

– Sajnálom. Nem tudtam, hogy így kiborulok. Hogy a Cefet macska…

– A Cefet, az a trikolór, a balesetes. Ma hazavitte az új gazdája, ugye? Persze.

– Igen, annyira szép macska, és ha meglátott, már dorombolt, még amikor ébredezett a műtét után, elkábulva, már akkor. És ma gazdásodott, és már most hiányzik.

Alma újra könnyezni kezd.

– Megszerette, ugye? 

Csend.

– Hát bassza meg a világ, a kurva istenit, hogy ennyire idióta hogy lehet valaki. Megszerette!!!

Almában megakadt a könny, a takony, sosem hallotta még a Főnököt üvölteni, az járt a fejében, ezt kint is hallják, most mindenki róla suttog, mi történhet idebent, ő elsüllyed szégyenében, már a harmadik héten elrontott valamit. De mit?

– És azt tudja, hogy egy profi Tenyésztő vitte el? Azt tudja, hogy mit jelent, ha valaki Tenyésztő, pláne ha profi?!?

Almából kirobbant a sírás, nem érdekelte már a többiek ítélete, úgy sajgott a szíve Cefetért.

– De akkor megöli Cefetet. Jézusistenem, én meg odaadtam, és az megöli.

– Mi tud maga a Tenyésztőkről, maga ostoba liba?? Látta maga azt a fickót? Tudja maga, mi fog történni? Akkor meg mit pofázik? Nem tud maga semmit! Az a fickó profi, már látott egyet s mást, legalább egy, vagy talán már két macskát is felnevelt, na, ez a faszi még tíz évig neveli Cefetet, a széltől is óvni fogja, a legjobb falatot adja neki a tányérjáról, éjjel vele alszik majd, és ha Cefetet elviszik, az a fickó nem úgy fog sírni, ahogy maga, kis hülye picsa, hogy a taknya-nyála egybefolyik, hát nem, az a fickó többé nem jön ide, mert annak a fickónak soha többé nem lesz ereje még egy macskát befogadni. Volt magának valaha is saját állata?

– Ihi-gehen. – Alma nagyot sóhajtott – A Maszat, a tengerimalac. 

– Elpusztult? 

Alma a fejét rázta.

– Akkor elvitték?

Alma csak bólintott, nem akart újra sírni, márpedig Maszat is sajgott belül.

– Na. Akkor maga találkozott a Mérőkkel is, ugye? Látta esetleg, hogy dolgoznak? Nem, azt biztosan nem, kiskorút nem engednek oda, hiába ő a gazda.

Alma megint bólintott, és már nem csak Maszat emléke lüktetett, emlékezett a hosszú hónapokra, amikor apja két meló között várt, válaszra, hívásra, hogy igen, mehet be elsejétől, vagy még egy kör interjúra. De semmi. Csak a cigaretták fogytak, eleinte az apja, aztán az anyja is újra rágyújtott, sokszor kapta őket rajta Alma, ahogy a konyhában szívták a kredencnek támaszkodva, egymás mellett, csendben, nem miatta, az a csend már ott volt. Aztán elmondták neki, hogy mi történne Maszattal. De csakis akkor, ha beleegyezik. És értse meg, ők már ezerszer átgondolták, tudják, mennyire szereti az állatot, de egyszerűen nem látnak más kiutat. Csakis ezt. Ha beleegyezik. Persze gondolja át ő is. És a tizenkét éves Alma tudta, hogy bele fog egyezni, mert nehéz volt a teher, hogy rajta áll az egész család sorsa, annyira nehéz, hogy le akarta tenni három nap után.

– Na figyeljen, elmesélem, apu, anyu biztosan nem mondta el, erről nem szokás beszélgetni vasárnapi ebédkor, nem illik, persze.  Ha jönnek a Mérők, akkor megvizsgálják az állatot, ez egy nagyon különleges, de fájdalommentes vizsgálat, és ebbe nem mennék bele, mert nem is értem, de ők sem, csak érzik, hogy az az állat mekkora áldozat lenne. És tudja maga, mitől áldozat egy állat? Attól, ha szerették. Odajön egy Mérő, de inkább kettő, megmérik a maga tengerimalacát, és kisül, hogy az áldozat, a maga áldozata kellően súlyos, mert két éve minden nap szerette azt a kis dögöt, és gondozta mély szeretettel, és már most beleszakad a kis csillámporos szíve, hogy oda a kis barátja. Na, ezt például megérzik a Mérők, bekalibrálják, és akkor kijön, hogy mit ér a feláldozása, mennyi erőt is jelent, bele lehet vágni azzal egy új ház építésébe, vagy akár egy új vállalkozást lehet kezdeni, egy gyár telephelyét, egy új kórházat, vagy csak egy hosszú hajójáratot indíthat el a fuvarozócég nyugodt szívvel. Érti ezt?

Alma újra bólintott.

– Talán van egy kis esze. Meglátjuk. Naszóval. Ez megvan, hogy mennyit ér az áldozati tengerimalac vére, csontja, a hamvai. Azt a kis summát megkapja apu, anyu, és egy idő után el lesz felejtve a kis jószág, mert ez az élet rendje, de magának fáj a kis szíve, mert ha nem fájna, akkor lófaszt sem érne az áldozat. Ez is élet rendje. És most tudja, maga barom, hogy mit tett ezzel a kurvára szükségtelen szeretetével? Ó, a szegény kis Cefetke. Dorombol nekem – vinnyogta magasabb hangon a Főnök. – És arra bizonyára nem gondolt, hogy Cefetkében ez a szeretet szépen eltárolódik? Hogy ez a két hét szűkös kennelben tartás, ez Cefetke édes aranyéletét rövidíti meg a Tenyésztőnél? Persze mit számít két hét, ugye? De maga már ennyi után sír, mert megszerette. Hát lófaszt! Ne szeresse meg. Gondozza, figyeljen rá. Lesznek itt hónapokig állatok, sőt évekig, mit gondol, ha bejön a Tenyésztő, és látja, hogy Micuka már három éve itt a kis herélt szívkirály, akkor nem fogja azonnal örökbefogadni? Hát de. És mennyit jósol, mikor hívják ki hozzá a Mérőt? Ugyehogyugye? Ezek az állatok mind megérdemelnek egy saját, szerető gazdát és otthont.

– Még akkor is, ha …

– Akkor is – csendesedett meg a Főnök. – Igen, akkor is. Mert higgye el, ezeket az állatokat tényleg szeretni kell hozzá. Hogy elég legyen a Mérőknek. Ez a fontos. Maga meg fogja be a kis száját, és ha szeretni akar egy állatot, akkor fogadjon egyet örökbe. Azt szeresse.

– Magának van?

– Igen, nekem van egy otthon – állt fel a Főnök, és már kísérte is ki Almát.

– És miféle? Macska?

– Macska. Faszkalap Junior.

Alma sóhajtani akart, de felcsuklott benne a nevetés. Minden rendben lesz mégis.

– Akkor volt egy idősebb Faszkalap ezek szerint?

De a Főnök már fordult is vissza a kalitkába, nem válaszolt.

Alma délután már kapott zsebkendőt, amikor tüsszentett, és később, a bulldogkölykök kennelénél Milán odaguggolt mellé segíteni etetni.

– Fasza egy ember a Főnök – mondta a lánynak. – Higgy neki. 

– Azt értem én. De nehéz ez így, tényleg távol tartani magam.

– Ja. Nekem is az volt. De a szememben a Főnök a minden, ha ő azt mondja, akkor én nem kérdezek. Hanem próbálom tenni. Mert ő az állatot szereti, egyben, nem egyenként. Neki ez a missziója, a megmentésük. 

– Kivéve a sajátját, azt magában szereti. Faszkalap Junior. Hát ez nagyon tetszik.

– Ja. Nem is fiatal már az a macska, annyi idős, mint a menhely, pontosan annyi.

– Volt előtte egy idősebb Faszkalap is?

– Senki nem ismerte a menhely előtt a Főnököt. Csak annyit tudunk, amit néha elejt munka közben. Hogy régebben csóró volt. Hogy évekig csak álmodozott a saját állatmentésről. Aztán lett pénze, rengeteg. És lettek emberek is, kenelt építeni, na volt, aki már onnantól ismeri és dolgozik neki. A Ricsi, ő Faszkalap Seniort nem ismerte, de mesélte, hogy a Főnök nyitáskor az első macskát maga fogadta be. A Főnök ilyen. Elhivatott. Profi. A menhely szíve-lelke nulla huszonnégyben, egész héten. De Faszkalap Juniort annyira imádja, ha egyet nyekken, már marad is vele otthon. Ennyit tudunk. Elég.

Alma lassulva bólogatott, aztán már csak nézett maga elé, amikor valahogy, egy pillanat alatt mindent megértett, talán mert ő is fizetett már, és mert őt is kifizették egyszer, és sajgott a szíve Cefetért, Maszatért. Faszkalap Seniorért. Aztán nyúlt a leghátsó, gubbasztó kölyök után. Etetni kell, ne legyen hiába semmi áldozat.

A menhely” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Visszajelzés: #398 | nimbusz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s