Szindbád, a Szindbád

Fortepan / Magyar Rendőr

Azért, hogy annak idején megvettem az első Szindbád könyvet, egyértelműen a detektív szó volt a felelős. És az, hogy a fülszöveg nem igyekezett elmagyarázni nekem, hogy ez a detektívtörténet miért nem is az igazából, hanem valami más, igazi, komoly, fontos irodalom, ami egy kicsit belenyúlt a detektíves tálba is, de nagyon elegánsan szopogatja le az ujjáról, azokról a szép, hosszú, entellektüel ujjakról, amiket olyan jó nézni, ha már nekem buckósabb az ujjam, és a körmeim sem félbe sósmogyorók, csak valami köröm.
Nagyon jól tette, mert így nem volt semmi vezérfonal, és mire befejeztem a könyvet, számos stáción átmentem ugyan, ez vajon miféle könyv, hova sorolható, de a végére eljutottam a megfelelő állapotba, miszerint ez a könyv saját maga, és pontosan a maga által létrehozott kategóriát tölti ki egészen remek módon.
Szindbád, a detektív első része után, amelyben több mint 20 év történései, nyomozásai, bűnei sorakoznak egymás mellé-mögé, laza szövéssel, néha visszautalva gyerekkori élményekre is, és végül elérünk mind a második világháborúig, szerencsére jöttek az újabb kötetek. A másodikkal a kezemben már odajárultam dedikálni Csabai Lászlóhoz, egészen hülye helyre ültették le, a Millenárison volt akkor épp a Könyvfesztivál, a nagyteremben álltak sorban a standok, egyes szerencséseknek kisebb terek jutottak, neki nem, gyakorlatilag botlatóként volt a a szűk sorban a kis asztalka, mellette ő, és nem állt előttem senki, és ettől különösen elszorult a szívem, mert akkor majd én leszek a minden, az olvasó, de szerencsére nem tett rám ilyesmi terhet, egyszerűen csak őszintén örült, és megemlítette, hogy olvassam majd az Irodalmi Jelent, mert ott majd jönnek ki kisebb nyárligeti novellák is. A kötetet azóta valakinek kölcsönadtam, de mindegy is, mert az aláírás pillanatait nem tudja semmissé tenni.
És a sorozat csak erősödött, csak egyre szebbé gazdagodott, az epizodikus elsőhöz képest a második (melyben a főhős szovjet fogságba esik, és munkatáborba kerül) sokkal erősebben font kötélen feszült, Szibéria valóságossá lett, és a címszereplő is egyre inkább, és mindent, de mindent elhittem Csabainak, és nagyon hittem Szindbádban is. A harmadik kötet (melyben Szindbád hazakerül Szibériából a népi demokráciába, és ahogy a cím elárulja, a forradalom is utoléri) egészen megtépázott, ez már nem az egzotikum messzesége, ez már nagyon közel csapódott be, volt szenvedés és humor, és meg kellett a szívnek szakadni, és bizony ütött a bűntény is, azt a lassú és erős kezdést, amit abban a kötetben kaptam, sosem fogom elfelejteni. Csabai valamit tud, és én nem tudom megmondani, pontosan mit is, talán ahogy írtam, a saját maga által létrehozott kategóriát tölti ki egészen remek módon, és továbbra sem tudom, mi is az a kategória, a bűntények egymásutánisága, a történelemben hánykolódó alakok kisebb-nagyobb drámája, a detektív maga, a történelem maga? A szöveg maga.
Ez a hit, vagy ez a bizalom segített abban, hogy a negyedik kötetet (melyben Szindbád a forradalom után emigrál, és az NSZK-ban próbál boldogulni) is szeressem, kétségek nélkül, miközben objektíven tudjam, hogy valamiért más ez a regény. Azaz hazudok, dehogy tudom objektíve, csak kapirgálom keresgélem, mi az, ami széttört, és nincs összeillesztve a negyedik kötetben, a hatvanas évekbeli nyugatnémet panoptikum éppen csak felvillant sorsokat, ilyen is van, így is élnek, ide is jutottak, egy pillanatra mindenki beledermed az élőképbe, zsidók, lengyelek, háborús bűnösök, politikusok, őrültek és szélhámosok, kurvák, aztán megy is tovább, de abból én, az olvasó már semmit sem látok, ellenkező az irányunk, előre-hátra, visz tovább a vezetőm, Vergilius vagy Szindbád. Nem tudunk meg végül semmit, mert minden kifut a látótérből, és semmi sem tűnik teljesen igazinak, csak megkapja a nevet, de a név visszavonható, és akkor már könnyedén elhagyható a másik, a város, a pozíció.
És én annyira bízom Csabaiban, hogy habár csak kapkodtam a fejem a panoptikum, nem is, a múzeum láttán, ahol Wikipédia-szerű tájékoztatókat is olvashat a látogató két vitrin, élőkép között, és így nem volt alkalmam megszeretni senkit, aggódni igazán senkiért, de felmerült bennem, hogy ezt akarta az író, hogy ez azért hiányosabb rész, mert hiányosabbnak kell lennie.

Hogy lesz-e folytatás, abban csak reménykedem, a lezárásban benne van a lehetőség, és olvasója már biztosan van.

Ahogy a nemrég véletlenül észrevett kis kötetnek, ami viszont pontosan behatárolja, mi akar lenne, krimi, játék, azt mondja, regény és rejtvény, na, majd meglátjuk, mi lesz belőle végül, mert már megrendeltem persze, és majd én fogom eldönteni, vagy bizonytalankodni a magam módján. Bízom Csabaiban, hogy majd segít szeretni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s