Az orr (novella)

Oleg Filipovnak gyönyörű orra volt, szép, délceg, daliás orr, akár egy nemes hajó, szinte várta az ember, hogy megindul a viharba és a ködbe, előre a kalandok felé. Tudta ezt Oleg, hogyne tudta volna, hiszen Pása össze-vissza csókolgatta, ha lehetett, szerette az ő Oljája orrát, de Pása szerette a kandikáló szőrt is Oljicska mellkasán, a két horpadást a csípőjén, Pása már csak ilyen vidám, kacagó asszonyka volt, az egész toronyház a csodájára járt. Oleget máskülönben jámbornak ismerték, nem az a bajkeverő fajta, akit egy ilyen orr akár a titkos gyűlések élére állított volna, dehogyis, Oleg óvatos ember volt, jóravaló, aki megválogatta a szavait, már ha éppen szavát lehetett venni. Reggel felkelt, megette a maga lekváros élesztőszeletét, összeszedte magát, szépen hátrasimította egyébként makrancos üstökét, úgy ment el az élesztőgyárba ellenőrizni a gyártósort. A dolgok rendben mentek, az élesztőgyárból biztos fizetést húzott, és járt még a havi extra kóstolócsomag, tudta azt mindenki, hogy a kicsit megsérült élesztőlapok és falatkák meg egyéb nyalánkságok el nem adható selejtjeit kapják meg a vezetéstől, de nem bánták, mert így olyasmi is került az asztalra, amire nem futotta volna a havi keretből. Belugás meg uborkás rudak. Málnás csókok. Ha olyan volt a csomagban, Pása édesen csókolta meg az ő Olejkáját, az volt a kedvence.

De egy napon Oleg orrát lógatva, búsan ért haza Pásához, aki otthon dolgozott egyébként, pici, filigrán hímzéseket készített ruhaszegélyekre.

– Kitettek, Pása. Kirúgtak. – Oleg már délelőtt megkapta az értesítést, de nem akart hazamenni, a parknegyedben ücsörgött, fontolgatta, mihez kezdjen, sóhajtozott, de ahogy lejárt a munkaidő, a toronyházuk felé vette az irányt, meg ne ijedjen Pása.

– Jaj, teremtőm, jaj, miket is mondok! – csapta össze a kezét az asszonyka. – Hát mi lesz most. Kaptál valami kis pénzt még? Mire futja abból?

– Pása, Pása, királyasszonykám. Gondolkodtam, most ülj le cseppet, elmondom sorban, mire jutottam. Figyelj csak. Eladom az orrom.

Pása, ez a kis kacagó gerle hirtelen elnémult, majd felsikkantott.

– Oleg, hát nem tudjuk megoldani másképpen?

– Pásenyka, figyelj most ide, nem elég a pénz, amit keresel, amit én kaptam, az elfogy egy-kettőre, ott fogunk állni, hogy nem lesz semmink, se a hálót nem látjuk, se minket nem látnak, nem lesz elég áramunk, nem lesz légkondi, még a lifthez sem lesz jegyünk, mehetsz le innen a negyvenötödik emeletről az 50 fokos lépcsőházban, hogy aztán amikor jönnél haza, akkor felfelé újra megtedd ezt az utat. Nem embernek való az. Nem lehet úgy élni. A végén nem lesz sem ennünk, sem innunk, úgy fogunk meghalni, megaszalódni, úgy találnak majd ránk, mint az öreg Foma bácsira.

– Oleg, tudod, hogy szeretem az orrod, soha ilyet szépet még képen sem láttam, de hát mennyit fog az érni. Kinek kell az? Hát olyat műtenek ma már, amilyet csak akarnak, ha van rá pénz. Nem értem én ezt.

– Pása, a gazdag ember már csak ilyen, látod, megveszi a te kis hímzésed, hiába gyártja le a gép, az nem igazi. Némelyik macskát tart, kutyát, pókot, azt se tudja, hova tegye a pénzét. Megműti őt a sebész, de az a rang, ha egy igazi, eredeti, természetes orrot kaphat, amit nem a doktor fundált ki, hanem a teremtő természet. Bemegyek én, be bizony, eladom az orrom jogait.

Szó szót követett, Oleg bizony elment a TeloArtba, és hagyta, hogy forgassák, méricskéljék, centizzék, lézerrel letapogassák, alkohollal lekenjék, fertőtlenítsék, gyorsan megkötő műanyaggal befújják, majd lehántsák ezt a megmerevedett bőrt róla. Másfél óra múlva Oleg orra bekerült a katalógusba, meg lehetett rendelni, gazdag embereknek magára műttetni, egyébként pedig tilos volt hordani, ha nem volt hozzá a viselőjének licence. Oleg számláján pedig akkora summa jelent meg, hogy legalább három hónapra nyugodt lehetett a reggeli tea és élesztő felől, Pása csókja pedig a málna nélkül is édes.

– Oleg, Oleg, nézzél rá gyorsan a netre, micsoda megtiszteltetés ért téged, de meg is érdemelted, na, szaladj gyorsan, nézzed – így zörgetett át egyik kora reggel Varvara a szomszédból, és tapodtat sem mozdult, megvárta, míg Oleg magához tér, és betölti az állami adót a szoba közepére. 

– Látod Oleg, látod, ott, az Elnök úr fia, nézzed csak.

Csakugyan. Az Elnök úr éppen egy új automatizált gyártósort adott át, mellette ott állt Mariszja, a felesége és a fia, Anton, akin új, délceg és daliás orr díszelgett, Anton büszkén viselte, és mintha centiket nőtt volna, ami a rossznyelvek szerint rá is fért. 

Pirult Oleg, ez aztán a megtiszteltetés, milyen sokra vitte az orra, ez igen. Büszkén járt-kelt ezután, még futotta a jogokból, és mitagadás, talpalt is sokat, mert ahogy azt gondolta, az igazi hímzés is szebb, mint a gépi, úgy bizony, az embernek nem elég a neten jelentkeznie, el is kell menni a gyárakba, hátha valahova felveszik.

Ebből lett aztán a baj, a talpalásból. Hiába, hogy Antonnak fekete bogárszemei voltak, Olegnek pedig zöldes-barnás tatárszeme, az ostoba népség néha összekeverte, és odaszaladtak hozzá, volt, amikor váratlanul megcsókolta a kezét egy hajlott hátú anyóka, úgy kéregetett. Ez még hagyján, a kisebbik baj volt. De a beléptetőrendszereken bizony rendre fennakadt, ilyen drága, ismert orra nem lehet akárkinek, hol a licenced, hol a jogod, megállították a biztonságiak, hátravitték, faggatták, Oleg meg magyarázhatta, hogy ez az ő sajátja, ahogy a teremtő természet adta neki. Talpalt, magyarázott, de csak nem alakult semmi állás, csak az összeszaladó népség követte, ha olyan úton ment hazafelé, amerre még nem ismerték.

Néha nézte a neten, az állami csatornán Antont, a délceg orrát, amiből másnak nem is lett, nem is lehetett, olyankor Oleg kicsit szomorúan, kicsit büszkén sóhajtozott.

Egyik nap viszont két fekete szemüveges alak dörömbölt az ajtón, csak úgy tessék-lássék, mert már azonnal nyitották is ki a saját mindent bíró kódjukkal. Vitték Oleget le a lifttel, le a földszintre, le a mélygarázsba, hiába sírt fent Páska, látta a kijelzőn, hogy egészen lent állt meg a lift, aztán csend, és ott ácsorgott az asszonyka a lifajtónál, csak a cérnaszálak maradtak a kötényén, amiket aztán félelmében csipkedett le magáról.

Oleget egy sötétített üveges autóba tuszkolták, jobbról is, balról is marcona alak fogta közre. Elindult az autó, lassan, nem volt hova sietnie, Oleg majd lecsúszott, de a két széles váll az ülésen tartotta. Nem szóltak.

– Jó emberek, mit követtem el, nem csináltam semmit.

Nem érkezett válasz.

Végül a sofőrülésről fordult hátra valaki, látszódott rögtön, hogy hiába ő vezet, ő a főnök.

– Oleg, Oljicska, hát mibe ütötted az orrodat.

– Én ugyan semmibe, kérem.

– Hát pedig valamibe mégis, hiszen nézzük csak, az elmúlt 30 napban 14 alkalommal vittek hátra a biztonságiak. Ennyiszer tévednek az állam figyelmes védői? Ugye, ez nem lehet, galambom.

– Nem tévednek, kérem, csak az orrom.

– Hát ezt mondom én is, Oleg, ezt mondom én is. Nem jó az az orr, nem kell az neked, csak a baj, csak a gond, fizetni sem fizettél érte.

– Így születtem, kérem, ezt adta a teremtő természet, így nőtt.

– No, ha így nőtt, akkor jól nőtt, de ideje elköszönni tőle.

– Nem tehetem én azt, hát így szeret engem a Pása, így vagyok én az állam jó polgára, hát hogyan köszönhetnék el tőle, hiszen velem nőtt, az én részem.

– Szóval nem akarod leadni az orrod.

– Hát. Hát nem.

– Értem, Oleg, értem én, nincs itt erőszak, csak beszélgetünk, barátságosan, segíteni akartam neked, mert láttam, hogy bajban vagy, de nem lehet azt erőltetni – mondta a főnökféle, és már az utat figyelte. – Akkor mi most hazaviszünk, kiteszünk, elválunk szép barátságban.

Így is lett. Odaértek a Béke 235 toronyházhoz, ahol az egyik marcona kinyitotta az ajtót, kimászott, és kiengedte Oleget. Az már felsóhajtott volna megkönnyebbülésében, amikor ki tudja, mire, a főnökféle intésére, de lendült az ököl, bumm, a marcona úgy orrba vágta Oleget, hogy az összeroskadt, és mire feltápászkodott, az autónak se híre, se hamva.

Így járt Oleg a délceg és daliás orrával, elkanyarodott az, akár a proszpekt, és hiába próbált egy kis pénzt szerezni, kiderült azonnal, hogy nem volt az orrára licenc, nem jár érte semmi kártérítés, semmi biztosítás. Csak a teremtő természet adta, hát most elvette, vonogatták a vállukat a hivatalban, és Oleg végül belenyugodott, nem firtatta a dolgot, mert csodák csodája, de hirtelenjében csak került egy kis állásocska, éppen a régi élesztőgyárban, munka, az ugyan nem volt sok, csak ücsörgött egész nap egy kis kalitkában, az állami csatornát kattingatta, szörcsögött az orrán, mert az már nem szelelt olyan jól, mint annak idején, és havonta hazavihette a törött málnás csókokat, amiket úgy szeretett Pása, a gömbölyödő hasú Pásenyka, aki ha az orrát már nem is, de a kandikáló szőrt és a két horpadást összecsókolgatta nagy örömében, édes és ragacsos szájjal.