Kevés szóval magyarul

Nem ide kéne, de máshol nem tudtam jelezni, hogy terveim szerint olykor írnék az olvasmányélményeimről is, röviden, odahányva (mintha a kutya szájából húzták volna ki, egyszer a fejedet is…), maximálisan szubjektíven, azaz semmiféle igazság nem lesz bennük, csak az én pillanatnyi igazságom, amelyről többször kiderült, hogy akár az én, akár más hatására, akár évekkel később, akár öt perc múlva, de át tudott alakulni. Néha éppen attól, hogy megfogalmaztam. (Vagy leszögeztem aka felszúrtam a gombostűre az ecetéter után. Akkor tessék szépen így olvasni. 🙂 )

Az Afázia egy ideje ott motoszkál a fejemben, pedig nem mostanában fejeztem be. Mindenképpen remek olvasmányélmény volt, a mini könyvhéten szereztem be az Agave Kávézó előtt, dedikált példány, ez pláne emeli a fényét, aztán hamar nekikezdtem, hamar elolvastam. Vitt előre a történet áramlása, a “most mi fog történni” drogja.

Habár a megszokott állapotban indultam, azaz kapkodtam a fejem, kik ezek, mit akarnak, hol vagyunk, mi van körülöttünk, de a komótosan adagolt információ, a lassú kibomlás egyáltalán nem zavart, sőt. Ha jó a hely, elücsörgök ott, nem rohanok sehova. Márpedig ez a világ kellően izgalmas volt, olyan, amit jelenünkből le tudunk képezni, és hunyoroghatunk, hogy hát persze, hóógyne, értjük mi ezt, két nagy birodalom a Föld lakhatatlanná válása után, a Kelet és a Nyugat, és igen, el tudjuk képzelni, diktatórikus megfigyelők és gazdasággal (is) kontrolláló demokratikus rendszer, közéjük szorulva zárványként, mesterséges bolygón egy kis nép, akik kezében van némi hatalom, erő, amely erő aztán le is rögzíti őket valamiféle kényszerpályára, hagyományok és lehetőségek adta szűkebb mozgástérbe.

Őszinte leszek, a beharangozó jelentős része nem mozgatott meg, sem a génmódosított szuperkatona, sem a veterán hírszerző, sem hogy kavarja vagy nem kavarja, de hogy Baráth Kati a szerző, és a nyelv drogként, fegyverként működik egy nyelvét felejtett világegyetemben, az annál inkább. És ez a réteg volt az, amit leginkább szerettem a regényben. Ott volt a vendégszövegek kiválasztása mögött felderengő szándék, amivel (akivel) játékba is bocsátkoztam, találgattam, hátralapoztam, örültem, röstellkedtem, a magyar nyelv, az irodalom pátoszmentes szeretetének folyamatos jelenléte, hogy a vers, az írás, a nyelv létezik még akkor is, és ennyire, így. Persze ott volt a kérdés is, menyire és voltaképp hogyan, vajon például a Háló tagjai számára ezek érthető szavak vagy egy idegen nyev halandzsája, vajon a magyar mondat szépsége taglózza le a drogfogyasztót vagy a nyelv befogadására törekvés és kudarc (vagy mi is? de akarom én tudni? hát bevallom, kicsit akarom, regényen kívül, kb. az Agave Kávézó előtt leülve, tovább beszélgetve, tovább építve, lakva a világot, de azt hiszem, nem kell ez magába a regénybe ahhoz, hogy működjön).

Míg a magyar nyelvben dúskálni nagyszerű érzés volt, néha a szerző nyelve volt sok, és emögött másfajta tervszerűséget éreztem. A plafon sosem csak plafon, a gyöngy a szakállban sosem csak gyöngy, hanem hozzá kell tenni a műanyagot, a jelzőt, így lesz kerekebb a világ, jelenik meg a környezet, a mindennapi élet apróságainak rendszere. Ez aztán végképp rajtam, a befogadón múlt, hogy erre nem volt ilyen részletességben szükségem, sőt néha megakasztott, mint a könyv viszonylag elején (így ez nem spoiler, hanem holmi kedvcsináló ugye) egy prostituált homlokán kialakított vulva. Remek jelenet, amint a nő elhúzza a frufruja függönyét, és feltárul mögötte egy nemi szerv, akár egy addig takargatott boka, akár a gésák tarkóján a festetlen folt, de a vulva csak egy vulva, hüvely nélkül a nő urát különösebben nem szolgálja ki, a csikló idegvégződései nélkül a hölgyet sem nagyon, így marad egy jel, egy jelölő, csak felszíni módosítás, annak látványos. Vele ezt is meg lehet csinálni, akár értelmetlenül.

Gyanús, de nem lehetek benne biztos, hogy szintén a befogadó sara, miszerint a grandiózus és csodás világépítésben maguk a kalandok nem ragadtak meg. Sem a pár főszereplő mellett tevékenykedő, intrikáló alak (a szépnevű moyer tisztségviselőket rendre összekevertem, ez a nagy helyzet), sem a politikusok, katonák, pénzemberek, kalandorok és kémek személye nem volt annyira fontos számomra, hogy a haladjunk, haladjunk lappörgetése mellett később vissza tudjam őket idézni. Vitt a kaland hajója előre, de visszanézve nem sok nyomát láttam az irányunknak a vízfelszínen. Mindig a jelen pillanat volt érdekes, és nem lett kellő súlya, talán csak az utolsó landolásnak. Később azon gondolkodtam, vajon belejátszhatott az, hogy a regénytől sem vártam, hogy majd elrendezi a magyarok (moyerek) sorsát, hanem ez csak egy újabb hánykolódás a történelem viharaiban (ha már vizes a példa), és az utazás az érdekes, megérkezésre kár várni. A magyar nép zivataros századaiból. Miközben a történelmi emlékezet magasztos múltat őriz.

A három főhős viszont egészen jól muzsikált. Az AI hozta a cukiságfaktort, de cseppet sem bántam. Maros megküzdött a sablon ‘kiégett, erős ember’ karakter béklyóival, de végül élő alakká változott, ebben sokat segített, hogy jó volt a csapat, különösen Dor. Ez viszont spoiler, majd fehérré alakítom innentől a betűket, mert engem elvarázsolt a nemét elvesztő, de mégis nőnemű, angyali karakter (mintha Le Guin integetett volna) számos továbbgondolásra sarkalt: mi történt vele, minek az eredménye az a fajta ártatlanság, amit ideálisnak képzelnek számos vallásban, és amelyből vissza akar keveredni valamiféle bűnbeesésbe (legalábbis ahogy a fiatal lányok az első szülés után élnek, igazán kellemes és felszínes szexuális lazaság, ún. erkölcsi fertő), és pontosan mibe is akar visszakeveredni, mi az, amit elveszett, és mi az, amit sosem ismerhetett meg, de hiányzik neki, és lehet-e szerelmes, és érez-e vágyat, és számít-e neki a másik neme, és miért lehetett vonzó Maros számára, újabb, a regény elemeiből merítő, de azon túlmutató olvasói munka, ami számomra azt jelentette, ez a karakter gazdag és mély, vagy akármilyen is, jó nekem.

Így olvastam 2021-ben az Afáziát, és így írtam róla. Egy hang a fejemben arra csábít, olvassam újra, ne csak sodródjam, hanem figyeljek is, majd kiderül, lesz-e alkalmam hallgatni rá.