“Nem veszünk új könyvet, csak kimegyünk.”

Fortepan / Hunyady József

Ahogy Grafit is megírta, és azóta többen is a magukét, és mindenkinek igaza van. Ki kell menni, és ha nincs pénz, akkor venni valami 500 Ft-os szépséghibásat. Valahogy ez kétirányú energiaátadás: miközben egy körömfeketényi kis könyv birtokosa leszek, máris hozzájutok a magam energiacsatornájához, feltöltődéséhez, és közben töltöm a közösséget, a Könyvhét egészét, nem is beszélve a szerzőkről, illusztrátorokról, kiadókról és egyéb úri mulattatókról.

Idén is beszereztem pár könyvet, sajnos nem annyit, amennyit szerettem volna, de ez csak az első kompromisszum, eleve nem tudok annyit elolvasni, amennyit megveszek, és abba bele sem akarok gondolni, milyen nagyszerű könyvek nem kerülnek fel a “kicsit több pénzem lenne, megvettem volna, hogy ha kicsit több időm van, elolvassam” listára. A fotón szerepel két olyan kötet, amelyekről a gyerekeim azt hiszik, nekik vettem. Ezekről írok most egy-egy kis bekezdést, a többi könyvre előbb-utóbb sor kerül, ha sor kerül.

Lájkvadász könyvkontent macskával.

Tatu és Patu élete és munkássága

Örök hívük vagyok. Eleve mert a gyerekeim is örök hívei a két furavári figurának. Másodszor mert én is örök hívük tudok lenni csak úgy, magamban. Nem is olyan egyszerű ez, mert persze vannak szépen kivitelezett mesekönyvek, jó rájuk nézni, a mondatok kerek egészek, a fejezet végén ott cliffhanger, de inkább csak kényelmessé teszik számomra a gyerekek szórakoztatását. Akadnak viszont olyan könyvek, amelyeket a felnőtt tovább lapozgat, ha alszik már a következő nemzedék. Berg Judit mestere ennek, Helka trilógiáját is alig tudtam letenni, Ende, Dániel András szintén benne a körben. És a finn szerzőpáros. A rajzok csodálatosak, kifejezők, részletgazdagok, igen-igen viccesek, Tatu ás Patu arckifejezése, gesztusrendszere olyan komplex, hogy egy-egy képet hosszan tudok nézegetni valami belső, csiklandós, igen jóleső érzés közepette. A világ körülöttük tele apró kis elemmel, ami felfedezésre vár, egyszerre ismerős és meglepő, a fentebb emlegetett Grafit vagy éppen Lakatos István régen rajzolt képregényei, illusztrációi (Lencsilány és egyebek) voltak ilyenek. És ez a világ csodás: szeretetteljes, befogadó, nyitott, gazdag, sokféle, egy olyan közeg, ahol szívesen élnék át én is kalandokat, konfliktusokat, mert érzem, alattam a védőháló. Jó lenne ezt tanulni gyerekként. Felnőttként pedig nevetek a kifordított toposzkon, a kicsavart mesestruktúrákon, a detektív noár leporolásán, a szuperhős sablonokon, és ugyanígy nevetnek a 7 évesek, mert tessék, hát nem vicces? (Ott van például a Múmine Minecraft sapka, egyébként juteszembe, Múmin is jön magyarul!) (Remélem, a Cerkabella ennyit megenged):

Nekem bizony beugrottak egy másik regényből a fura, idelátogató idegenek, akik fingással és szteptánccal tudtak kommunikálni, míg csúfos véget nem értek.

Zalka Csenge Virág: A varjúherceg

Nehéz úgy írni egy könyvről, hogy még nem olvastam, de könnyű lesz megfogalmazni nem is az elvárásaim, hanem azt a reményt, ami kialakult bennem az eddigi két kötet után. Ribizli a világ végén és A kalóz királylány mind remek történetgyűjtemény volt, ami rövidebb, azt elalvás előtt olvastam fel, ami hosszabb, azt délutáni hesszelésekre tartogattam. Annak idején a szerző neve és néhány kulcsszó, tételmondat ragadott meg, miszerint a mesék másképp beszélnek a női szerepekről, több teret engednek a karaktereknek. Mindez pontosan így is történt, és meglepő volt látni, hogy olyan apró módosítások, hogy a női hős nem valaki harmadik lánya, névtelen királylány, hanem névvel rendelkező személy lett, mennyire megerősítette a jelenlétét. Köznévből (sőt tárgyból, aka megmentsre, felfedezésre váró, értékes kincsből, jutalomként odaígért, átadott díjból) személyiség alakult. És ezek a személyiségek ugyanúgy küszködtek, harcoltak, konfliktusba keveredtek, döntéseket hoztak, legyenek akár fiúk, lányok, öreg anyókák vagy királyok. Ki-ki a maga lehetősége, élettere szerint. Node önmagában ez még kevés, mert kellenek hozzá a jó kis mesék, ismeretlenek vagy éppen ismerősek, de régen elfelejtettek, idegen országokból érkezők vagy teljesen otthonosak, felnőtt fejjel egészen másként nézett szituációk és még felnőtt fejjel is ugyanúgy vicces helyzetek. Mindenkinek kellene mesét olvasnia. Mindenkinek több mesét kellene olvasnia. A Varjúherceg egyébként éppen az ismerttel és ismeretlennel játszik, hát állunk elébe nagy örömmel. Egy fájdalmam már olvasás előtt akadt: ez a papír nagyon újrapapír, azok a gyönyörű, szigorúan szerkesztett, fegyelmezett, de mindig asszimetrikus, ezért bennem hirtelen fellobbanó képek, főleg a címlapon és a hátlapon kevésbé látszódnak. Persze lehet, ez nem bug, hanem feature. Németalföld. Ki tudja. Node tessék, itt a második macskakontent.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s