Előfizetés (novella)

Melt úgy ébredt, akár a mosott szar. Orrában por ült, sípolt, ha levegőt próbált venni, szája cserepes, száraz, egész éjjel nyitva kapkodhatta a levegőt. Egész nap és éjjel. Hány nap és éjjel? Hirtelen próbált meg felülni, de szédült, visszahanyatlott, feküdt volna még leragadt szemekkel, sípolva, de a kínzó szomjúság és az erős vizelési inger nem hagyta. Valahogy megült a priccs szélén, dőlve, billenve, csak egy perc, egy perc, mindjárt, és valóban, lendületből felállt, a kapszula szemközti falának támaszkodott, hogy erőt nyerjen a kopott burkolatból. Két tétova lépés, és elért a benyílóba, végül ülve hugyozott, annyira remegett a keze. A kurva eget! Ültében érte el a kis vízcsapot, a poharat, úgy ivott, hogy a felét magára döntötte, de jó volt úgy. Ki nézi. Melt ült még egy kicsit, nem akaródzott felállni, öltözni. Ülni volt jó.

A terminálból emlékeztető hangja csippant, talán nem is először, erre riadhatott fel? Maga elé fordította, de csak a szokásos havi alapösszeg érkezett meg. Vissza kellett igazolnia, különben elvész a jogosultsága. Csak ennyi. Ennyit kell tenni 3000 kreditért, ennyinek menni kell. Az üzenet alján a nagy gomb, az oké, alatta kis mozgókép, harsogó zöld levelekre hull az eső, üde jelenet, szapora cseppek szinte Melt arca, orra előtt, rohadt faszszopók, utálkozott Melt, pénzeső, mi? Aztán elfintorodott, egy név tolakodott a tudatába. Karin, ki az a Karin, Karin, Karin, Karin. Melt hirtelen emlékezni kezdett. Hát persze, az ebéd. A közös ebéd, a láthatás. Havonta? Kéthavonta? Mikor volt? Persze, a szép Karin.

Karin ilyen volt, szép, fényes, vagy talán az a külső réteg rajta, amely visszavert minden támadást, akár valami hajlakk, fixáló, egy kis szellő, permetező zápor nem árthatott neki, maradt ugyanolyan jól fésült, csillogó, csinos, de ha felborult a rend, azonnal elcsúfult, kazalba álltak, sziszegtek a tincsek, akár a kígyók. Melt emlékezett, milyen szépen vacsoráztak, mindig ilyen jól fésülten, csillogón zajlottak ezek az ebédek, Karin, Melt, és a kölyök az asztal harmadik oldalán. Még nevettek is, Melt tisztán emlékezett erre, kezében érezte, ahogy odanyúlt, felborzolta a kölyök szőke haját, az meg lesunyta a fejét, a tört krumpliba somolygott. Minden rendben lévőnek tűnt, de nem volt elég a lakk. Melt megint valamit elrontott, talán az volt a baj, hogy a termináljába nézett ebéd közben, vagy nem kellett volna előhozakodnia a kirándulással. Vagy még korábban romlott el minden? Nem, csakis az a kurva terminál. Nem kellett volna megnéznie. Karin húzta a száját, és hiába ugratta Melt a régóta elfeledett kirándulás emlékével, hiába dobta be, hogy milyen pocsék túra volt, az út felénél kezdett szakadni az eső, eleinte szép volt, ahogy hullt a harsogó zöld levelekre, üde jelenet, de aztán nem hagyta alább, és órákon át tekertek a vízben, és már nem tudtak jobban elázni, egybefolyt nyáluk, könnyük a lefolyó kis patakokkal. Micsoda pocsék túra volt, nevetett Melt, de Karin csak fintorgott, nem szólt, és akkor Melt már direkt erőltette, hogy akkor mi, na mi van, csak a fintorgás jött, a hagyjuk, de akkor már minden elromlott, a kölyök nem nevetett, csak lefelé nézett, és Melt nem hagyta, már felemelkedett, úgy próbálta mutatni, hogy ezt most akkor rendezzék le, ezt nem engedi el, és akkor Karin robbant. Hogy ez az egész csak hazugság. Mi? A túra. Hogy Karin már biztosan tudja, hogy nem volt véletlen Melt terminálnézegetése, és ez egy ideje gyanús neki, hogy bizonyos dolgok mindig akkor jutnak Melt eszébe, és utána rögtön Karin eszébe is, amikor Melt előtte a terminálon valamit megnéz, és hiszen ők befizettek pár ilyen generált emlékre, hogy ne kelljen végigcsinálni minden szart, elég lesz csak emlékezni rá, sőt milyen jó lesz az ilyesmire emlékezni, és fizetik ezt még a mai napig, havidíjasan, és persze ő, Karin tudja, hogy soha már vissza nem fejtik, hogy melyik emlékük generált, de ő mégis érzi, tudja, hogy most Melt igenis megnézte a terminált, és akkor jött a túra emléke, és az egész hazugság, itt nevetgélnek az asztalnál, és ez nem is igazi, nem is bicikliztek a szakadó esőben, és ki tudja, mi még, talán semmi sem igazi. És le kellene mondani a generált emlékekről, és amúgy is Karin fizeti, de már nem akarja, le akarja állítani az előfizetést. Aztán Karin elhallgatott. Melt döbbenten állt, mozdulni sem tudott, aztán úgy érezte, kénytelen mozdulni, mozognia kell. Felemelni, mozgatni a kezét, hogy remegjen, mozgatni a fejét, rázni, akkor a kölyök beszaladt a másik szobába, sírt, Karin tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Melt remeg, ahogy a kezei remegnek, ahogy nemet int abbahagyhatatlanul, és Karin kiabálni kezdett, hogy persze tudta, hogy Melt továbbra is tolja a cuccokat, hogy továbbra is szedi a Fliorint, és hiába ígérte, nem hagyta abba, nem csökkentette, és Melt is kiabált, hogy de miért ne szedhetné olykor, hiszen legális, legális, legális, és végül kiabálva, remegve nekivágott, otthagyta Karint, a láthatást.

A hülye kurva, a hülye-hülye kurva! Következő láthatásra majd megmutatja neki Melt, és a kölyöknek is visz valamit. Kiengeszteli, majd elmennek bicajozni, vagy valami. Most újra a terminált nézte, a nagy gombot, az oké gombját, és hogy meglegyen az alapösszeg, hát igyekezett megérinteni remegő ujjával. Már jött is a válasz, elfogadva, utalás megtörtént, ki tudja, miért, de egy integető macska is ott volt a képernyőn, valami okos marketinges ötlete. Macska, integet, majd kurvára örül az ember, ahogy jön a pénz, a sok kredit, rongyos 3000, nevetséges, Melt fintorgott, fejét rázta, kezei kaszáltak, mintha visszaintegetnének a macskának, persze, jöjjön csak a lóvé, jöjjön, ha már saját karjainak nem tud parancsolni. Aztán kezei az ölébe hullottak, ahogy emlékezni kezdett. Lotus, ez az, Lotus, de ki a fasz voltaképp?

A macska fotója az asztalon. Lotus a neve. Hát persze. Azt nézte végig Melt, amíg bent volt Boris szobájában. Mekkora egy pöcs volt, te jó ég! Még ő érezte kínban magát, még azt hitte, most ő az, aki cserben hagyja a másikat.
Végig a macska fotóját nézte, annak a fekete kis dögnek, a Lotusnak magyarázott. A hülyegyerek Borisnak nem volt családja, a macskáját tudta csak kitenni az asztalra meg a bögrére, és volt neki egy ilyen kínai szobra is, na persze, így nem kellett aggódnia, hogy tartja el a többieket, akik tőle függenek, majd olcsóbb macskakaját vesz, ennyi, de nincs benne a félsz, bejut-e a kölyök a megfelelő iskolafelkészítőbe, ami soha ki nem mondva, de mégis kötelezően kell a megfelelő iskolához, ahol nem csak kiteszik eléjük a terminált, és néha ellenőrzik, nem pisilt-e be valamelyik, nem, Boris majd szépen összeszedi a legénylakásból a kanalat és a villát, meg a váltás ágyneműt, bedobozolja az integető macskáját, a lefotózott macskát, a bögrét, aztán mehet is olcsóbba. Melt viszont nem tolhatta tovább az idejét ebbe az elbukott vállalkozásba. Emlékeket árulni, milyen nagyszerűen hangzó ötlet volt pár éve, generált, kondcionált emlékeket, amiket előhív valami apró trigger, egy kép, és a delikvens máris emlékszik, mintha most jutna eszébe, aprócska módosítások vagy egészen őrült kalandok, csak idő kérdése, csak kondicionálásé. Ki ne fizetne azért, hogy járjon a Holdon, legalábbis újra meg újra eszébe jusson az élmény, milyen is volt a Holdon járni? Ki ne akarna dugni az első, soha be nem teljesült szerelemmel egy titkos, egészen titkos, soha ki nem derülő randin, vagyis rejtegetné, dugdosná a randi emlékét, akár egy olvashatatlanná öregedett blokkot. És ki az, aki nemet mondana egy múltba vesző, első szerelemre, akit teljesen ő találhat ki. Segítséggel, finoman felépítve, beillesztve a jelenbe. Minden bizonnyal milliók, csak aprócska gond, hogy valamiért egyetlen szép, egyetlen boldog, egyetlen derűs emlék nem maradt meg egyik kísérletben résztvevő memóriájában sem. Csak a bicsaklások, az elszakadt óvszer, a súlytalanságban hányás kínja. Csak a szar emlékeket tudta bevésni és triggerelni a cég.
Melt éjszakákon át bámult a plafonra, míg eldöntötte, vége, nem öli bele a saját idejét, a felesége idejét, a kölyök idejét, hogy aztán aznap két Fliorinnal megerősödve, felbátorodva egy kurva fekete macskának magyarázza el, hogy elég, elég volt, ő most kiszáll, ő most elkezdi a normális életet, Hold nélkül, blokk nélkül, hányás nélkül, csak úgy, a földhöz ragadva, mindent idejében kidobva. Ki a fasz gondolta volna, hogy az emberek a szar emlékekért is fizetnek? Ki a fasz gondolta volna, hogy Boris akkor csupán 2 hónapnyira volt az áttöréstől, hogyan adhatja el a szart. Melt nem. Maradt a normális élet, másé lett a súlytalanság kívánatos gyötrelme. A kurva anyádat, Boris, akkor kezdődött minden, akkor kezdett el Karin fintorogni, és onnantól próbálta Melt már csak azt megtartani, hogy csillogó, jól fésült, csinos maradjon minden, legalább egy külső réteg, amely aztán visszaver minden támadást, amíg lehet.

3000 kredit, ennyit írtak jóvá, Melt már oda sem figyelt, kezei a teste előtt kaszáltak, feje rázkódott, mintha folyamatosan nemet kellene mondania valamire, nem igaz, nem igaz, nem igaz, miért is lenne baj, ha most bevesz egy, nem is, inkább kettő Fliorint, hiszen legális, és mindenki bekaphatja, mindenki elmehet a picsába, és végtelen az út a wc-től az ágy melletti kis tárolóig, ahol ott kell lennie az újabb adagnak, a havi fogyasztásának megfelelő utánpótlásnak, központilag feltöltve az épület belső rendszeréből, és sikerült úrrá lenni arra a fél percre reszkető kezén, majd bedobni egyet, kettőt, hármat a tablettákból, még két perc, és az izmok elernyedtek, az örökös tagadás lassan feloldódott.

A 3000 kreditből éppen 75 maradt, ahogy minden hónapban. Levonásra került a kapszula díja, a hálózaté, a Fliorin, magasra priorizálva az utalási sorban, nehogy elmaradjon, aztán egészségügyi ellátás lehetősége, némi étel, vitamintabletta, egy csere alsónemű, és két emlék tétele a Lotus Ltd-nek. Egy drágább, a Family set (with w and 1 ch), és egy kisebb summa, Existence (Lotus), így szerepel a tétele. A maradék 75 kreditet a rendszer visszaemelte, egy másik gyűjtőszámlára helyezte, amelyért majd az emberi lét gazdagságához és méltóságához illő búcsúszertartás jár Meltnek, valamint egy kis tároló, bárki számára megközelíthető, ahol emlékét örökre őrzik.